Kihez is tartozom én? - Xavier Legrand: Láthatás (Jusqu'à la garde, 2017.)

Van az a pillanat az ember életében, amikor valami nagy döntés előtt áll, jól akar dönteni, de nem tud választani a két fél közül. Mindenki tudja, hogy az apa rossz. Talán erről nem is kell senkit sem meggyőzni. Lehet, hogy már a film első percétől elítéljük az apát, mert rossz benyomást kelt ránk. Julien egyszerű gyerek. Nem vár semmit, nem követelőzik, csak egy kis odafigyelést, egy kis nyugalmat és védelmet szeretne a magáénak tudni. Tudjuk, hogy azzal, hogy felügyeleti jogot kap az egyik fél a Másikkal "szemben", magára haragítja, és abból jó dolog nem tud kisülni. Az apa már nem teljesen ép. Egyik pillanatban szeret, másikban öl. Ő maga úgy érzi, hogy készen áll visszailleszkedni  a családba, de elég egy rossz szó, és bármire képes, ami felér egy borzalommal. Folyamatos rettegésben él körülötte a világ, amiről egyedül ő tehet. A láthatást senki sem viseli jól. A lázadó 18 éves, aki szabadulni akar a családi közegből, egyetlen dolog élteti: a szerelem, amiben kiélheti a lázadást, kiteljesedhet. A film első látásra nagyon egyszerűnek, mondhatni sablonosnak tűnik. Viszont a film utolsó fél órája az, ami ezt  az egész történetet fenekestül felforgatja, elfelejtünk minden előtte elsütött dolgot, és mindenki, aki a moziteremben ül, félni kezd. Félni, mert azonosulunk a félőkkel; ilyen érzést vált ki belőlünk a film. Szinte már beleőrülünk abba, ami körülöttü(n)k történik. Várjuk a láthatást.

"Tudom, hogy fáj, mert megégetett, mégis mindig-mindig újra a tűzbe nyúlsz..."

B.