Eltűntnek ítélve - Andrej Zvjagincev: Szeretet nélkül (Nelyubov, 2017.)

Nehéz leírni azokat az érzéseket, amiket éreztem ebben a kegyetlen drámában. Kegyetlen bánásmód - ez a két szó elmondja, hogy mit művel szerencsétlen gyerekkel két túl jó sorsú ember, akiket itt szülőként kéne, hogy nevezzek, de egyszerűen nem tudom úgy hívni őket, mert nem olyanok, mint egy szülők. Aki szerint az megoldás lehet egy válás során, hogy a gyermeküket, a közös gyermeküket egy nevelőotthonba adják 12 évesen, csak mert egyik sem akarja magáénak, egyik sem akar róla gondoskodni, nem akarnak osztozni, de pont ugyanez van a házzal is. Szinte a gyerek, Aljosa egyenértékű a házzal, persze, nem eszmei érték szempontjából. A két szülő számára csak nyűg a gyerek. Nem is szeretik őt, vagy legalábbis nem úgy, mint ahogy egy átlagos, hétköznapi szülő teszi. Hol szeretlek, hol nem. Ez változó. És hát mit tud erre reagálni a gyerek? Fájdalmat, keserűséget, gyötrelmet érez és tehetetlen, hiszen csak egy általános iskolás gyerek. Nem tud hova menekülni, mert sehol sem szeretik. Egyetlen barátja van, azzal is csak az iskolában találkozik. A nagyanyját is csak, mint egy hárpiát ismerjük meg. A gyerek elfelejtődik. Aljosa eltűnik. Le akar menni a térképről. Látja, hogy szülei képtelenek jobb belátásra térni, hogy nem fog semmi változni, ha ő nem teszi meg az első lépést. Talán lehet, hogy valami megindul bennük. Ha nem is gyökeres  változás, de legalább már nem felejtik el létezését (egy bizonyos időkereten belül). Ehhez még hozzáadódik az orosz valóság, ami nem szívmelengető és édes. Ködös, szürke, szinte embertelen. Borisz állása kockán forog a válás miatt, közben mindkét félnek új élettársa lesz és Aljosa közben valahol éppen menekül. A rendőrség nem tesz semmit, a keresők éjjel-nappal dolgoznak mindhiába. A fiúcska eltűnésre lett ítélve. A tehetetlenség egy fájdalmas dolog. És itt, most nem tehet senki már semmit. Korábban kellett volna cselekedni. Aljosa megtette azt, ami számára a legkedvezőbb volt. Sikerült megszabadulni a bajtól. Folytatódhatnak a szürke hétköznapok. Nem egyszerű megértenem ezeket az embereket.

A történetnek még nincs vége. Nem is lesz vége.

B.