Nem mindig az egyenes út a legcélravezetőbb - Simonyi Balázs: Ultra (2017.)

Mindenki szeme előtt ott lebeg a kilométer-óra. Már ha csak rágondol az ember, hogy mennyit ment eddig és még mennyi van még hátra, idegesség, fáradtság, és (egy kis) szenvedés uralkodik el önmagán. Így van ez a Spartathlonon is. 246 km ma már nem tűnik olyan soknak, kicsivel több, mint a Nyíregyháza-Budapest távolság az autópályán. Viszont ez a táv futva már teljesen mást jelent. Nincs időd megállni jól megpihenni egy kicsit, mert el kell jutnod egy adott időn belül a következő ellenőrzőpontig. A futás egy teljesen más világot szül a benne "élő" számára. Ezt a saját bőrömön is tapasztalom, nemcsak azért, mert most együtt dolgozok egy atlétika-edzővel, hanem mert néha én is futok (de szigorúan csak parancsra!). Az Ultra öt futó küzdelmét mutatja be a Spartathlonnal szembe. Ez a történet nem egy jól megszerkesztett mese, hanem a valóság. Ezért is nevezném inább dokumentumfilmnek, mint egész estés játékfilmnek. Simonyi Balázs, a rendező a maga szenvedésén kívül "edzőjének" (aki nem indulhatott hivatalosan a maratonon), egy francia apa-fiú párosnak (ahol a fiút a futás hozta ki a depresszióból) és egy német anyának a szenvedését veszi elő egy-egy életükből vett jelenettel, problémával, párbeszéddel. Közülük senki nem fut indokolatlanul. Mindenki "késztetve" lett rá, hogy fusson. Hogy meneküljön valami elől, legyen az a múlt vagy akár a jelen. Senki nem egy kis probléma miatt fut. Van, aki már az elején, van, aki csak az utolsó 30 km-en vérzik el. Célba érnek, céljuk valóra válik, ha nem is fizikai értelemben, akár hisszük, akár nem. 

"Fuss, hogy többet érj el, mint ami vagy!"

B.