Keserű méz - Etienne Comar: Django (2017.)

Egy olyan oldalát láttam meg a történelemnek, amit eddig nem is nagyon halottam, csak néha, említésszerűen. A Django egy olyan holokauszt-film, amiről elsőre, nem teljesen tudod megmondani, hogy ez a roma holokausztról szól, mert ezt nagyon jól árnyalja (nem is biztos, hogy kéne árnyalnia). A film előzetesét mikor láttam, kicsit azt éreztem, hogy ez egy kicsit vicces, zenés, mégis tragikus film lesz. Az utóbbi kettő bejött. A film egy-egy elvetett poénja inkább volt fájdalmas, mint vicces. De talán ennek a filmnek nem volt szüksége arra, hogy vicces legyen. A hangulatot leginkább Django Reinhardt zenéje tudta feloldani.  A film központi kérdése, hogy egy zenész, aki nem szerzett még elég darabot, viszont annál több hírnevet egész Franciaországban, át tud-e menekülni Svájcba a családjával együtt a németek elől, akik pedig már tárt karokkal várják őt Berlin legnagyobb koncerttermeiben.  Ez a történet nemcsak egy ember, hanem egy család és egy világ tragédiája is. A roma holokausztról kevesebbet szólnak, mint a zsidó népirtásról. Talán ezért is lehet olyan ismerős, mégis idegen ez a film. Vannak itt is, mint minden jó filmben, olyan szálak, amik megbontják a harmóniát, jelen esetben diszharmóniát. Itt ez a szál Louise-nak jutott, aki végül ugyanúgy megsínyli, mint ahogy Django és családja. Csak talán Ő kevesebb ideig szenved, és hirtelen kapja a "sokkot". A film eleje és vége sokkoló. Az eleje azért, mert egyből egy nagyon komor oldalt mutat általánosan az egész szituációból, a vége pedig azért, mert egy olyan Requiem szólal meg, ami mára már nincs meg. Kifejezetten tetszett Django, mint a karakter, viszont némely ponton kicsit erőltetettnek éreztem. Örömmel vettem, hogy Palya Bea magyar énekesnő ilyen nagy szerepet kapott egy ilyen komoly és nagy játékfilmben. A zenéről inkább most nem szólok, nézzétek és hallgassátok.

Az egész film egy nagy tragédia, amiből tanulnunk kell. 

B.