Douloureuse mise en abym - Nanni Moretti: Anyám mozija (Mia Madre, 2015.)

Sokat kellett érlelnem ezt a filmet. Elöljáróban annyit, hogy ez egy nem egyszerű film, ezért is nem könnyű erről a filmről beszélni. A film középpontjában egy rendezőnő áll, akinek nem mondhatja el magáról, hogy minden rendben van körülötte. Elvált, az élettársa is szakít vele, és még az édesanyja is halálos beteg. Erre az utolsó motívuma épül az egész film. A főszereplő, míg folyik a film története, egyre jobban veszti el a kontrollt maga felett és fél a jövőtől. És ha ez nem lenne elég bonyolult és fájó, még képbe jön a filmbeli film főszereplője, aki néha nagyon idegesítő és kiakasztó tud lenni. A film összes emberi érzése, érzelme teljesen érthető. Az egész film egy metalepszis, mise en abym, azaz kép a képben, jelen esetben film a filmben. Szívszorító érzés még azt is látni, ahogy egy anya gyereke “átéli” a saját anyja halálát. A film vége felé mindenki megtörik, mindenkinél kiborul a bili, még annál a személynél is, akiről mindvégig azt hittük, hogy egy ilyen már-már kellemetlenül pozitív személy, csak azért, mert angol létére nem tud megjegyezni egy olasz párbeszédet, amiben csak csűrjük-csavarjuk a szálat, közrejátszik az apjától örökölt betegsége. A film legvége is szomorú, mert a rendezőnő nemcsak az anyja halálába bolondul bele, hanem a munkájába is. A demenciában (és még sok másban) szenvedő nagymama, aki körül forog a történet, egyszerűen useniális. Mintha egy őrangyala lenne az egész családnak és az egész filmnek. Meg kell, hogy jegyezzem, hogy itt is voltak olyan részek, amiket nem értettem, homályosak voltak. Ennek ellenére ez egy jól megkomponált film, mert eléri, hogy gondolkoztak rajta. A karakterek nagyon jók voltak, az meg még emelte a szemembe ezt a filmet, hogy egyik kedvenc zeneszerzőm, az észt Arvo Pärt szép és fájó zenéjét játszották a film alatt.

Aki szeretne látni egy igazi, tömény művészfilmet, annak ajánlom figyelmébe!

B.