A végső elkeseredéstől az elfogadásig - Maren Ade: Toni Erdmann (2016.)

Nehéz erről a filmről beszélni. Egy nagyon hosszú film arról, hogy milyen nehéz is néha a család és a munka világát egymás mellé helyezni. Minden másodpercében keserű. Vannak benne vicces részek, ami kicsit fel is dobja a sztorit, de még akkor is ott volt a film magának való keserűsége. Ez a legjobb talán az egészben. Ugyanakkor sok esetben kirívó is, gondoljunk csak a merész születésnapi partira, vagy a hotelszobában történtekre. A legtöbb helyen komédiaként tüntetik fel, ami teljesen igaz, de én inkább ilyen keserű komédiának, egyfajta melodrámának mondanám. A film megmarad a realitások talaján, bármennyire is vannak benne irreálisnak tűnő jelenetek, például a bolgár jelmez (ami amúgy létezik a valóságban). Van egy munkájának élő fiatal nő, aki szinte hallani sem akar családjáról, apjáról végképp nem, és van az apja, aki pedig mindenét odaadná lányáért, de közben hülye hóbortjai vannak. És akkor jön Toni Erdmann, aki még inkább furcsává, viccessé, és meghatóbbá teszi az eseményeket. Bár Ines, a női főszereplőnk tudja, hogy kivel kezd ki, és ennek nagyon nem örül, mégis Ő is belebújik egy kevésbé szerepbe, csakhogy ne bántson meg másokat, főleg nem Tonit, aki csak azért teszi mindezt vele, azért csinálja ezt az egészet, hogy vele legyen, mert már egyedül Ő maradt számára. Mint már mondtam, a film teljesen valósághű. A kameraképek a lehető legegyszerűbbek, nincs filmzene (ami számomra kicsit meglepő), minden olyan akar lenni, mint hogyha mi is ott lennénk abban a helyzetben, átélnénk mindezt. Minden hétköznapi marad, főleg, hogy nem egy olyan helyen játszódik, ahol a fényűzés játszaná a legnagyobb szerepet: egészen konkrétan Bukarestben játszódik a film 90%-a. Ez is még inkább a körülöttük/körülöttünk élő világot mutatja be, gondoljunk csak arra jelenetre, amikor az olajmezőkön vannak. Fájó az egész sztori, de egyszerre fel is vidít, mert tényleg a végső elkeseredésből eljutunk a meglepetés-bombáig, onnan pedig - mondhatni - egyenes út vezet a megbékélésig, a felfogás megtapasztalásáig, és a szeretet elfogadásáig. Ami pedig kiverte nálam a biztosítékot (pozitív értelemben), az a Whitney Houston szám előadás egy román-francia családnál egy panellakásban, mindez az ortodox húsvét megünneplésén (Húsvét előestéin aktuális is ez a szösszenet). 

Két és fél óra sokkoló csoda ez a film.

Már első látásra kedvencemmé vált Toni Erdmann, belopta magát a szívembe, ahogy Ines Conradi szívébe is.

B.